16. fejezet - A vérfarkasok visszatérése

Sziasztok!

Meghoztam a frisst!

Tudom, hogy kicsit sokáig tartott, de tényleg nem volt semmi időm :p

Kicsit izgulok, hogy mit fogtok, hozzá szolni...de szerintem elég izgalmas lett..

Jó olvasgatást!

16. fejezet – A vérfarkasok visszatérése




(Bella szemszöge)



A nap lassan leszállni készült mikor Edwarddal könnyed csevegés közben indultunk visszafelé egy nagy sétáról a házhoz.



- Tulajdonképpen mióta is tudsz portugálul? – érdeklődött Edward miközben ballagtunk visszafelé.

- Tegnap óta – vontam vállat – Zavart, hogy miközben hallgatóztam, hogy te kint miről beszélsz a takarítókkal, én egy kukkot nem értettem az egészből. Így fogtam egy Portugál szótárt és megtanultam az összes szót, a nyelvtant meg Carlisle elmagyarázta.

- És ezt mind az alatt az idő alatt még én kint beszélgettem velük?

- Igazából, csak amíg köszöntetek – feleltem magától értetődően – Imádom a vámpír memóriát

Szélesen kedvesemre mosolyogtam, aki még kicsit az előbbitől sokkoltan fonta karjait a derekam köré. Én is viszonoztam az ölelését és egyik kezemmel átkaroltam a nyakát. Vicces volt nézni, ahogy hitetlenkedő tekintettel próbálja feldolgozni, hogy mindössze pár másodperc alatt megtanultam egy komplett nyelvet egy szótár és egy vámpír doki segítségével. Tényleg sokkal könnyebb vámpírként tanulni…

- Nekem egy hetembe tellett mire megtanultam – bosszankodott. Mire én csak még szélesebben mosolyogtam.

- Talán még nem múlt el teljesen az újszülött vámpír hatás – vontam vállat -, és még mindig gyorsabban tanulok, mint ti.

Úgy néz ki kielégítettem a válaszommal.

- Nekem van a legügyesebb feleségem –súgta a fülembe.

- Versenyfutás a házig? – kérdeztem pár pillanat meghitt csend után.

- Benne vagyok.

Beálltunk egymásmellé, és mint két puskatöltény óriási sebességgel megindultunk a ház felé. A gyönyörű trópusi táj egy nagy zöld masszává folyt össze mellettünk és a szél óriási erővel vágott az arcunkba. Olyan érzés volt mintha repülnénk, és csupán kívülállók lennénk a valóságtól, mert itt sérthetetlenül száguldhatunk tájban védve a veszélyeitől, mégis karnyújtásnyira attól, hogy gátak nélkül megérinthessük. A lábam, mely zaj nélkül taposta a talajt, csak néhány méterenként érte a homokkal borított partot ahol futottunk és minden alkalommal a csupasz lábam lágyan siklott végig a finom homokon érzékelve annak minden apró szemcséjét.

Mellettem Edward tartotta az eszeveszett tempót és egy pillanatra sem maradt le. Kicsit gyorsabb sebességre kapcsoltam, de kedvesem nem tűnt el mellőlem. Így ment ez míg egyszer csak a homok felkavarodott mellettem, így jelezve, hogy társam fékezett. Gyorsan én is megtorpantam és hátra fordultam hozzá aggódva.

- Miért álltál meg? – Edward válaszul csak a ház előtti kis mólóra bökött, ahol egy pofás kis motorcsónak ringatózott a vízen. – A takarítóké?

- Igen –felelte kurtán. – Sietnünk kéne, gyere!

Azzal gyors megállónkat megszakítva, megragadta a kezemet és újra megindultunk a ház felé. Pár másodperc múlva már a verandán fékeztünk le iramunkat és hála vámpírságomnak, még csak nem is fáradtam el.

De legnagyobb riadalmamra a ház belsejéből dulakodás zajai hallatszódtak ki.

- Ajaj, azt hiszem jobb, ha bemegyek – mondta Edward aggódva –, te inkább maradj idekint – pillantott rám azzal már itt sem volt.

Az ajtóban miután Edward bement Carlisle jelent meg. Én csak értetlenül álltam és fogalmam nem volt, hogy mi zajlik odabent.

- Bella szerintem kicsit állj hátrébb. – javasolta Carlisle és a következő pillanatban egy hevesen verekedő tömeg esett ki az ajtón.

A szám is tátva maradt a látványtól. Ugyanis a kupacban Angelát és az egyik takarítót ismertem fel amint épp Emmett és Jasper próbálják szétválasztani őket. Aggódva pillantottam Carlislera.

- Mi történt? –próbáltam túlkiabálni a zajt, amit a dulakodók keltettek.

- Angela rátámadt az egyik takarítóra, de ez csak a mi hibánk, mert már egy hete nem volt vadászni. A fiúk próbálják leszedni róla, de nagyon erős, mivel még újszülött, de ezt gondolom te is tudod. És ha most megbocsátasz, megyek segíteni.

Azzal ő is a kupacba vetette magát.

Hát nem minden napi látvány volt őket így látni, de egyszerűen nem bírtam tétlenül nézni őket, és épp indultam volna feléjük, amikor hirtelen megremegett a föld. Megint csak értetlenül néztem körbe és a földrengés okát próbáltam keresni a szememmel.

A dulakodás abba maradt, a halálra rémült takarító gyorsan elbújt egy pad mögé, Angela pedig Emmett erős karjainak szorításában vergődött még néhány másodpercig majd kissé megnyugodott és szégyenkezve hajtotta le a fejét. A többiek ugyanúgy értetlenül pillantgattak körbe-körbe. Nem sokára Alice lépett ki a ház ajtaján, arcán ugyan az, az értetlen kifejezés ült, mint a miénken.

A föld újra megremegett.

Alice után a többiek is kisorjáztak a házból.

- Mi a fene történik? - tette fel végül a kérdést Emmett, amire mindannyian gondoltunk.

- Földrengés – vette oda Rosalie.

- Nem hinném, hogy ez természetes földrengés lenne – vélekedett Carlisle.

- Hát akkor mi okozza?

A föld újra megremegett.

- Fogalmam sincs – válaszolta Carlisle – Alice, nem láttál valamit mostában? Nem láttad előre, hogy lesz földrengés?

- Nem, semmit sem láttam – felelte a kérdezett miközben folyamatosan a jövőt kutatta.

A föld újra megremegett.

Ekkor mozgolódásra lettünk figyelmesek szigetet behálózó trópusi erdő pereménél. Egy alak lépett elő a fák közül, sötét sziluettje szinte beleolvadt a környezetébe, így még a vámpír látás segítségével sem tudtuk kivenni az arcát az alkonyi homályban. Csak most vettem észre, hogy a földrengés abbamaradt. A fejemben hangosan csengett az a bizonyos vészcsengő és én csak továbbra is figyeltem az alakot a sötétben.

Hosszú percekig nem történt semmi, és láthatóan a többiek legalább olyan tanácstalanok voltak, mint én. Egyedül Renesmee arcán nem ült értetlenség.

Nessie kicsit idegesen, mégis elszántan fürkészte az idegent az erdőben, de vajon mit tudhat, amit mi nem? Talán ez az alak rabolta el? Erre a gondolatra a gyomrom is összeszorult és óriási késztetést éreztem, hogy itt és most odarohanjak ahhoz az alakhoz és ellássam a baját, de tudtam, hogy koránt sem biztos, hogy igazam van. Minden bizonnyal kicsit túl sokat kombinálok.

Ekkor az alak még egyet lépett előre és olyan sebességgel, amire ember nem képes. Tehát nem egyszerű betolakodóval van dolgunk.

De amint az idegen kilépett a fák takarásából, ugyan még egy árnyék takarta, de egy pillanatra megvillant sárga szeme, pont olyan, mint amilyen Gaia-é volt, azé a vérfarkasé, akit még Forksban a társával együtt befogadtunk. Minden bizonnyal a többiek is észrevették, mert mellettem hirtelen mozgolódni kezdtek. Tehát a betolakodó vérfarkas.

Az idegen még egyet lépett előre, de továbbra sem láttunk belőle többet szigorú tekinteténél, melyeket most Nessie-re szegezett, aki pókerarccal állta a fürkésző pillantást. A hangulat pattanásig feszült mikor az idegen végre megszólalt.

- Hosszú hónapok óta figyelünk benneteket – mondta egy búgó férfihang - és őszinte csodálóitok vagyunk, amiért dacoltok uralkodó klánotok akaratával immár sokadik alkalommal. Be kell, valljam, mi nem igazán szimpatizálunk a Volturival és most egész népem nevében szólok. Így, minek okán mi is csak úgy, mint ti is mindannyian, sejtjük a sorsotokat, de úgy határoztunk nem fogjuk tétlenül nézni, ha a Volturi értetek jön – itt szemét egy pillanatra Agelára emelte -, Ha kéritek a segítségünk akkor mi örömmel állunk a Volturi elé a ti oldalatokon.

- Miért segítenétek? – kérdezte Edward.

- Mint az előbb is mondtam, az én fajom nem kedveli túlságosan az uralkodóitokat és a fiam biztosított minket arról, hogy a ti klánotok nem olyan, mint a Volturi.

- A fiad? De ki a fiad? - kérdezett bele Emmett. Erre én is kíváncsi voltam.

- Pár hónapja befogadtatok magatokhoz két vérfarkast és ez is csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy mások vagytok, mint a Volturi.

- Tehát Daniel a fiad? – az idegen válaszul alig észrevehetően bólintott a sötétben.

- De nekünk nem áll szándékunkban elsöpörni a Volturit a föld színéről – szögezte le Carlisle.

- Nekünk sem ez a célunk. Viszályunk sok évszázados ugyan, de nem pusztítatni akarunk, hisz arra már számtalanszor lett volna alkalmunk az évek során. Nem. Mi annál sokkal emlékezetesebb leckét akarunk adni a Volturinak és úgy ítéltük meg, ha segítünk azoknak, akik dacolnak az akaratukkal, akkor azzal eléggé megdöbbentjük a Volturit. És emellett rajtatok is segíthetünk.



Carlisle futó pillantást vetett Renesmee-re aki még mindig rendületlenül tűrte a vérfarkas szigorú pillantását. Vajon miért nézi még mindig őt? Ekkor a farkas érdeklődve nézett rám és Carlisle-ra, bizonyára feltűnt neki, hogy nekünk feltűnt, hogy bámulja Nessiet.

Már a gondolataim is zavarosak, és a fejemben a vészcsengő továbbra is csak csörög és csörög.

A vérfarkas újra megszólalt:

- Fontosnak tartottuk továbbá, hogy valaki a családotokból tudjon a tervünkről. Valaki olyan, aki nem csak hallgatni tud róla, de a megfelelő irányba is terel benneteket. Daniel Bellát javasolta, hogy őt avassuk be, hisz elméjét tökéletes pajzs védi a gondolatolvasással szemben – itt az idegen Edwardot fürkészte -, de emellett túl sok figyelem is hárult rá a férje részéről, így nem tudta volna ellátni a feladatot, hogy titeket a szigetre küldjön.

- És miért kellett a szigetre jönnünk? – kérdeztem felbátorodva.

- Csak menjünk szép sorjában – mondta teljesen higgadtan a vérfarkas. – Tehát beavattunk az egyik családtagotokat…

- De ha nem Bella volt az, akkor ki? – kérdezte értetlenkedve Emmett.

- Azt hittem már kitaláltátok – a sötétben is látszott hatalmas mosolya, ami szétterült az arcán mikor Renesmee-re pillantott. –Renesmee Carlie Cullen. Azt hiszem talán a valaha volt egyik legjobb kémünk - az állam valószínűleg a földet súrolta és az agyam hangosan tiltakozott az ellen, amit hallott – Persze nem ellenetek kémkedett, csupán néha mondott néhány információt arról, hogy mit csináltok, mert a bővebb információadásra nem sikerült rávennünk. Büszkék lehettek a lányotokra, mert nagyon szeret benneteket. De az tény, hogy nagyon ügyesen csinálta, amivel megbíztuk –mosolygott tovább a vérfarkas.

Még mindig sokkoltan álltam és üres tekintettel bámultam ki a fejemből. Nem igazán tudtam feldolgozni ezt az információt. A lányom kém lett volna? Végig tudta, hogy a vérfarkasok figyelnek minket és nem szólt nekünk? Tudott mindenről, de egy szót sem szólt!

Nem tudtam, hogy most mérges legyek-e vagy sírjak, és ha az előbbit választom, akkor mégis kin töltsem ki a haragom? De igazából mérges nem voltam, csak megdöbbentett az eseményeknek ez a fordulata.

Százezer kérdés kavargott a fejemben és mindre választ akartam. De a legfontosabb mégis az volt, hogy most miért mutatkozott meg ez a vérfarkas és, hogy egyedül van-e. Pajzsomat félrelöktem és gondolatban megosztottam az első kérdésem Edward-dal, mert úgy éreztem én most egy szót sem bírnék kipréselni magamból.

- Ha eddig bujkáltatok előlünk és nem mutatkoztatok, akkor most miért nem használjátok megint közvetítőnek a lányomat? –tette fel cinikusan a kérdésemet Edward.

- Úgy láttuk itt az ideje, hogy megkérdezzünk benneteket, hogy akarjátok-e a segítségünket.

- És ha nem kérünk belőle? – vette közbe Emmett.

- Emmett! - szólt rá Carlisle.

- Ez esetben, valószínűleg nélkületek megyünk a Volturinak és ez nem hiszem, hogy kedvez nektek, mivel könnyedén hihetnék azt, hogy ti béreltetek fel minket…



Hát bárhogy is történik, az már biztos, hogy jó nagy pácban vagyunk, vérfarkasok nélkül is és velük is…

10. fejezet Angela módra

Sziasztok!

Tudom, hogy ez nem a folytatás, de ezt most gyorsabban meg tudtam írni.
Ez a fejezet egy külön rész amiben Angela és Seth első találkozása van megírva Ang szemszögéből, remélem tetszik majd neketek :)

10. fejezet – Ang szemszöge




A korcsolyázástól kissé kimerülten ültem Cullenékkel a pálya szélén. Persze tudtam, hogy csak én vagyok kimerülve, hisz ők vámpírok így sosem fáradnak el. Néha még mindig elfogott a csodálkozás és a hitetlenkedés egy-egy ilyen gondolat után. Az agyam hevesen tiltakozott az ellen az információ ellen, hogy vámpírok léteznek és, hogy az egésze Cullen család, beleértve Bellát is, vámpír. Ráadásul Bella, amikor megérkezett Forks-ba még pont olyan tudatlan volt, mint én pár hete és nem is sejtette, hogy Edward… ez az egész még túl sok nekem. Talán túl gyorsan akartak, túl sok információt megosztani velem és előreláthatólag a fejem nem sokára megtelik, így még most kell kihasználnom az időmet, mielőtt szétrobbanna.

Elhessegettem az ilyen gondolatokat és újra a beszélgetésre koncentráltam.


- Máskor is eljöhetnénk. – mondta Emmett Cullen vigyorogva. – Mondjuk, amikor senki nincs itt. Kíváncsi lennék, hogy akkor Bella milyen táncot járna. Fogadok, mindenkit lesöpörne a pályáról. Talán még szaltózni is tudna.

- Emmett, azt hiszem, túl sokat gondolsz te rólam – mondta bizonytalanul Bella.

- Ugyan, ez csak elmélet. –vont vállat nemtörődöm módon Emmett és újra a kori pálya felé fordította a tekintetét, de látszott rajta, hogy lelki szemei előtt most is az a bizonyos legközelebbi korcsolyázás lebeg.

- Hát akkor én nem vagyok benne biztos, hogy Bella túléli a te fejedben való létezést. – állapította meg Edward.

Erre halványan elmosolyodtam, de ekkor valami olyasmin akadt meg a tekintetem, ami egyáltalán nem ide. A pálya túl oldalán egy cserzett bőrű, magas fiú korcsolyázott, akit megmertem volna esküdni, hogy láttam már valahol. És akkor hirtelen beugrott, hogy ott volt Belláék esküvőjén és, hogy Jacob barátja.

- Jacob? Az ott nem az egyik haverod? – mutattam a fiúra a pályán.

Jacob odanézett ahova mutattam és miután szemügyre vette a fiút azonnal felpattan és se szó se beszéd szélsebesen odakorcsolyázott az említett fiúhoz. Ezek szerint tényleg a barátja.

- Hova lett Jacob? – szólalt meglepetten Emmett. Nem vette volna észre, ahogy elment? Pedig vámpír! Apró mosoly jelent meg a szám sarkában erre a gondolatra.

- Egyet tippelhetsz. – mondta neki Rosalie és közben Emmettet újra a fiú és az immár mellette korcsolyázó Jacob felé fordította.

- Menjünk mi is oda. –mondta lelkesen Alice és Jasperrel már ott is volt Jacobéknál.

Tűnődve néztem utánuk és ezúttal jobban szemügyre vettem az ismerős fiút. Aranyosnak nézett ki …

- Egész helyes a srác – mondtam halkan, amikor már csak én meg Bella maradtunk – Hogy hívják?

- Seth Clearwater – válaszolta Bells és egy óriási mosoly terült el az arcán.

- Oda megyünk?- kérdeztem gyorsan mire ő csak bólintott és továbbra is szélesen mosolyogva megcélozta a többieket. Csak tudnám, hogy min mosolyog ennyire…

Elindultam én is Bella után majd pár másodperccel utána én is megérkeztem a többiekhez.

- Szia! – köszöntem neki, bár tudtam, hogy nem ismer, hisz az esküvőn is csak futólag láttam és valószínű, hogy ő meg észre sem vett, hisz nem vagyok egy feltűnő jelenség…

Seth érdeklődve pillantott rám, de ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Mintha a fiú egy pillanatra valami nagyon szépet látott volna, de aztán újra kitisztult a tekintete, de még mindig valahogy olyan furcsa volt…

- Szia! – préselte ki az ajkai között. Olyan gyönyörű hangja van…

Gyönyörű a hangja? Hisz most látom, másodszorra nem gondolhatok már rögtön ilyenekre! Mögöttem Jacob halkan kuncogott valamin mikor Seth újra megszólalt:

- Eljössz velem egy körre? –kérdezte reménykedve. Meglepődve néztem körül és a csodálkozásom csak még nagyobb lett mikor észrevettem, hogy senki nem válaszolt a kérdésére, mert nekem címezte azt.

Óriási mosolyterült szét az arcomon és én sem tudom, miért, de bólintottam. Seth arcán is mosoly villant át majd a kezemet megfogva elkezdett húzni a pályán körbe-körbe. Puha kesztyűje felmelegítette az én csupasz kezemet és még így a kesztyűn keresztül is lehetett érezni, hogy milyen forró bőre van. Szeme édesen csillogott a lámpák fényénél és mahagóni barna tekintetét az enyémekbe fúrta. Órákig tudtam volna így lenni, még soha nem éreztem magam ennyire biztonságban, mint most.

- Engem Seth-nek hívnak, és téged? – törte meg végül ő a csöndet.

- Angela – feleltem neki, mire ő gyengéden megszorította a kezemet.

- És itt laksz? Alaszkában?

- Nem, illetve most igen, de eddig én is Forks-ban laktam mint ők, együtt jöttem velük– mondtam neki, mire ő őszintén elcsodálkozott.

- És hogy, hogy?

- Hát tudod, a barátommal szakítottunk és Bella mondta, hogy jöjjek velük –vontam vállat.

- És téged sem zavar, hogy… szóval, hogy Cullenék… vagy te nem is tudod? – kérdezte és őszinte kétségbeesés jelent meg az arcán.

- De igen tudom, hogy ők vámpírok, ha erre célzol és azt is, hogy Jacob meg vérfarkas, de nem zavar.

- És azt tudod, hogy én is vérfarkas vagyok? – állított meg egy pillanatra.

- Most már tudom –mosolyogtam rá egy kicsit megkésve miután felébredtem a csodálkozásból.

Egy pár percig csak korcsolyáztunk egymás mellett mikor hirtelen eszembe jutott egy kérdés:

- Igazából Cullenék még nem nagyon meséltek a farkasokról, de engem nagyon érdekelne, hogy hogyan lesz valaki farkas – mondtam kissé hadarva.

- Hát ez igazán egyszerű, a farkas vérvonal öröklődik, és ha egy vámpír van a közelben akkor megkezdődik az átváltozás – vont vállat – Igazából semmi különös. Először kicsit furcsa volt, de meg lehet szokni. Nekem a nővérem is farkas és szerencsére anyám is tud rólunk.

- Miért van, akinek nem tudják a szülei, hogy a gyerekeik farkasok?

- Igen, például Embry mindig kap is szobafogságot, mert kiszökik a házból. – vigyorgott szélesen Seth.

- Hát akkor miért nem mondja el?

- Hát, azért amiért Bella sem mondja el Charlie-nak, hogy vámpír lett… Embry szülei ugyanúgy nem hisznek az ilyesmikben, mint bárki más.

- Furcsa lehet – gondolkodtam el egy pillanatra.

- És te? Nem vagy esetleg boszorkány vagy valami más? – viccelődött Seth.

- Nem – mosolyodtam el – csak egyszerű ember vagyok.

- Most megkönnyebbültem – mondta tettetet megkönnyebbüléssel – Manapság sosem lehet tudni…

- Hát igen, pár hete még nem is hittem volna, hogy akár csak a gondolatolvasás is létezhet… most meg kiderül, hogy a legjobb barátnőm férje egy gondolatolvasó vámpír.

- Hát igen, mázlista Bella, hogy az ő fejében nem tud turkálni – nevetett Seth.

Ezek után jó pár kört mentünk még a pályán és azt kívántam bárcsak sose lenne vége ennek a napnak és az idők végezetéig csak Seth-el akartam lenni. Az a furcsa érzés fogott el, hogy hosszú idő óta megint boldog vagyok…

Közlemény

Keves Olvasóim!

Tudom, hogy már ezer éve nem volt friss, de ha csak holnap nem sikerül írnom egy fejezetet - amit egyébként kétlek- akkor két hétig egészen biztosan nem lesz firss :(
Tényleg nagyon sajnálom, de most nekem minden összejött és még kicsit be kell érjem magam :p ráadásul még el is utazom és így remélem megértitek, hogy most nem fog menni a folytatás, de ígérem azért igyekszem :p,
és még meg kell írnom egy pályazati novellát szombatig, és így már tényleg nem maradt időm :(
higgyétek el én sajnálom a legjobban :(

Ha valaki mégsem tud olvasni való nélkül maradni akkor a másik blogomon viszont frisseltem így azt lehet olvasni :) nagyon kíváncsi lennék mindenki véleményére azon a blogon is

És tényleg próbálok írni, de sajnos ez most nem fog összejönni :p

Köszönöm, hogy olvastok!: Emi

És még egy díj :D

Köszönöm ezt a díjat Maya- nak! :D

És szeretném mindenkinek küldeni aki billentyűzetet ragadott és "papírra vette" az írásait. :)

Újabb Díj :D

Ez egy blogger díj.

A szabályok a következők:

1.) Ha valaki adja, én elfogadom ellenvetés nélkül.
2.) A logót kirakom a blogomba.
3.) A szabályzatot kirakom a blogomba.
4.) Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5.) Kitöltöm a tesztet és kirakom a blogomba.
6.) Megnevezem,hogy kitől és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7.) Betartom a szabályokat.

Nagyon köszönöm Lucar-nak , hogy gondolt rám :)
és még szeretném megköszönni Csubcsub -nak :D

Akiket én ajánlok (sajnos nem tudok hatot mondani , de igyekeztem olyanokat akik még nem kaptak tőlem) :  
              Wedó
              Rami23
              Lana
              Tyta

Szóval a teszt:

Név: Emese

Becenév: Emi
Lakhely: Pestmegye
Születési hely: Budapest
Magasság: 163 cm
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: egy
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar, angol...és latint is tanulok...
Gyűjtemények: könyvek :)
Cipőméret: hát ez meg kit érdekel? ...de amúgy 38-as
Iskola: a helyi gimi :D
Kedvencek: Twilight, Eragon, a Nightwish együttes
...és még sok minden
Hobbi: rajzolás, festés, írás
Zsebpénz: nem publikus :p
Kívánság: húha, azt hiszem ezzel teleírnám az egész blogot
Álom: talán túl sok is van belőle ...
Szerencse szám : 4
Szeretnék találkozni: Stephenie Meyer természetesen :D, Beyoncé... és még egy csomó jó énekessel :)
Házi állat: egy nagyon aranyos kutya, akit Pedrónak hívnak, de lány :)




             
                                                                                

15.fejezet- Egy csónakban

Sziasztok!

Meghoztam a frisset ahogy ígértem. És nagyon érdekelne mindenki véleménye,tehát kérlek titeket,hogy írjatok komit! Nagyon hálás lennék értük :) Főleg mert most már szemszögből írtam, remélem tetszik majd nektek :)

Tehát itt a friss:

15.fejezet- Egy csónakban



(Edward szemszöge)

Motorcsónak monoton zúgása ütötte meg a fülünket. Szemöldök ráncolva fordultam a hang irányába és egy közeledő motorcsónak távoli alakját pillantottam meg a vízen. Bella érdeklődve nyújtogatta a nyakát, hogy lássa a majd két kilométerre lévő csónak utasait, de én sem láttam még őket. Csalódottan biggyesztette le az ajkát, majd visszafordult hozzám.

- Nem látom. – mondta szomorúan én pedig vigasztalásul közelebb vontam magamhoz és beszívtam gesztenye barna hajának édes illatát. –És te? Látod? –nézett rám nagy (jelenleg vörös) szemeivel.

- Én sem látom, de…- mondtam majd erőteljesen rákoncentráltam a csónakban utazókra és bár jó messze voltak hallattam őket. –A takarítók –mondtam miután végig hallgattam portugál gondolataikat. – Azt hiszik betörtek a szigetre. – mosolyogtam szélesen és fejemmel a házat kivilágító fényes lámpákra böktem.

Bella erre aranyosan elmosolyodott. Nem hiába, imádtam őt.

- Akkor azt hiszem jobb, ha egyedül fogadod őket. Nem szeretném lerombolni a hitüket. - célzott Bella a nászutunk során folytatott kínos beszélgetésünkre a takarítókkal, mikor is ők azt hitték, hogy áldozatnak szánom Bellát. Beleborzongtam a gondolatba is.

- Mi a baj?- torpant meg Bella, miközben elindult befelé.

- Csak… kíváncsi lennék, mekkorát néznének, ha meglátnának téged. –mosolyogtam rá, de nem voltak kétségeim a felől, hogy észrevette, hogy nem ezt akartam eredetileg mondani. De igazság szerint tényleg érdekelt, hogy mit gondolna a kedves takarító páros.

- Ó.- felelte Bella. –Ez esetben majd rájuk ijesztek később. Úgy hatásosabb.

- Minden bizonnyal igazad van. – mosolyogtam vissza rá. Ő tekintetét az enyémbe fúrta és így tartott fogva egy hosszú pillanatig. Egyszerűen nem tudok neki ellenállni.

- Majd holnap este elmegyünk vadászni? –vigyorgott rám.

- Lehet neked nemet mondani? – kiöltötte rám a nyelvét majd végül emberi tempóban besétált a házba.

Egy darabig csak néztem utána és csak az örökké valóságra gondoltam, ami még ránk vár, de a motorcsónak koppanása a parton megzavart álmodozásomba. Sóhajtva fordultam az érkezők felé, akik még nagyokat lépve közeledtek felém a parton. Ugyan az a két takarító volt, mint a nászutunkon. A nő felém hunyorított, hogy jobban lássa ki is vagyok. Mikor kivette az arcom a sötétben vegyes érzelmek árasztották el. Örült, mert nem kell azzal felhívnia a sziget tulajdonosait, hogy betörtek, mégis ott volt a fejében egy másik érzelem és hozzá egy kép. Bella arca. Örültem, hogy végre megmutathatom neki, hogy nem minden vámpír olyan, aki vacsorára elfogyasztja a gyönyörű szüzeket.

A nő egyre mérgesebbnek tűnt felém nézve. Kicsit kezdtem is izgulni Jasper miatt… még a végén rám támad a nő heves érzelmei miatt. De persze tudom, hogy ez nem történik meg, Jasper már elég régóta használja a képességét ahhoz, hogy irányítani is tudja. A takarítók végre elérték a teraszt és én illedelmesen eléjük mentem. A nő még egy utolsó gyilkos pillantást küldött felém, majd a ház belsejét kezdte el figyel ahol észrevette a mozgolódást. „Még társai is vannak.” –gondolta magában Bellára gondolt szomorúan és az összes többi hasonlóképpen járt szegény nőre. Már szinte be akartam rontani a házba és elé húzni Bella-t és elmondani, hogy a világért sem áratnék neki.

- Jó estét! –köszöntem rájuk illedelmesen.

- Elnézést, mi azt hittük illetéktelenek járnak a házban és csak jöttünk ellenőrizni a szigetet. – mondta a férfi portugálul.

- Értem, semmi probléma. –feleltem én is ugyanazon a nyelven. –De mint látja nincs semmi probléma.

- Ó dehogy nem, az van itt mindenütt. –motyogta az orra alatt a nő, de nem tudhatta, hogy én is hallom, bár ha nem mondta volna ki hangosan, akkor is halottam volna. – A kedves hölgy is itt van? –kérdezte a takarítónő, de tudni vélte a választ és csak az én bosszantásomra kérdezte.”Szegény lány, olyan gyönyörű haja volt.”áradozott a nő. Eközben a férfi: „Jaj hagyná már abba ezt a faggatást, úgy is tudja, hogy szegény pára már nincs az élők sorában, jobb lenne minél messzebb elkerülni ezt a vérszívót.” ez a gondolat már egy újabb lapátot adott az indokokhoz, amik amellett szóltak, hogy máris kihozzam Bellát abból a házból. De a nő hangosan feltett kérdése igen szórakoztató volt, legalább is a válasz hatása, amit rá kapott.

- Igen, épp vacsorát főz a kislányomnak. – a nő kikerekedett szemekkel bámult rám, már lassan attól féltem kiesik neki.

- Na, de hát…- erre már nem tudott mit mondani. Most igazán büszke voltam magamra.

„Biztos csak hazudik”- gondolta a férfi. Na, erre nem számítottam, nekem mindig a nő tűnt az akadékoskodóbbnak.

Ekkor hirtelen ajtónyikorgást halottam a hátam mögül, majd Alice torzonborz feje jelent meg mellettem.

- Jó napot! - köszönte a saját nyelvünkön, nem törődve vele, hogy nem értik. –Edward, nem kéne beolajozni az ajtót. Kicsit nyikorog. – ecsetelte a húgom. A takarítók erre jelentőség teljes pillantást váltottak, és teljesen meg voltak győződve arról, hogy Alice a feleségem és én tényleg elfogyasztottam Bellát.

- Alice ezt most miért csináltad? –suttogtam neki, úgy, hogy csak mi hallhattuk, meg a házban tartózkodó többi vámpír, akikből kétségkívül elég sok volt.

„Nem tudom Edward, tudod, hogy türelmetlen vagyok.” –csicseregte gondolatban Alice. „Mit szólnál, ha behívnánk őket és bemutatnánk nekik Bellát, az olyan jó lenne nem?”Nagyot sóhajtottam majd a takarítókhoz fordultam.

- A sógornőm azt szeretné, ha bejönnének körülnézni egy két perce. –mondtam erőteljesen megnyomva a sógornő szót. De nem igazán hatott, a férfi szemében Bella továbbra sem kapott esélyt az életben létre.

- Szívesen. –felelte a férfi, mire a nő felé is vetett egy gyilkos pillantást. Rólam ő sem volt jobb véleményen, mint eddig, de már Alice is kapott kicsit a mérgéből.

Alice felpörögve sétált be előttünk az ajtón-, vagyis inkább pattogott- el sem tudom képzelni, hogy tud ilyenkor is bármilyen kis butaságnak örülni, elvégre a Volturi elől bujkálunk. Most mégis izgatottan várja, hogy milyen képet fognak vágni a takarítók. De Alice gondolatai engem is felpörgettek. Nem fért a fejembe, hogyan lehet még jobban meglepni a nőt, és egyre jobban izgatott.

A takarítok besorjáztak előttem a nappaliba ahol épp Bella és Nessie foglalt helyet a kanapén és Jacob egy sütit ajánlgatott Renesmee-nek. A takarítók teljesen lefagytak a látványtól, és én majd megpukkadtam az a nevetéstől – amit ügyesen visszafojtottam- és az elégedettségtől.

„ööö” ez járt a nő fejében. Semmit nem értett. „Ez meg, hogy lehet?” Gondolkodott a férfi hevesen. A nő szemei ezúttal még jobban kiugrottak, és még a szája is tátva maradt a csodálkozástól, kétségkívül nem mindennapi látvány volt, ahogy kinézett.

- Jó napot! – köszönt Bella, legnagyobb meglepetésemre portugálul.

- Önnek is, kisasszony. –dadogta a takarító.

- A feleségemet már ismerik. –mutattam Bellára büszkén. Alice mellettem remek hangulatban volt.

- Mi… mi… majd holnap visszajövünk és rendbe tesszük a házat. –mondta szaggatottan a nő is.

- Semmi szükség rá mi már megcsináltuk. – mondta Bella, ismét portugálul mire nekem elkerekedtek a szemeim, kérdőn néztem szerelmemre majd Alice gondolatait próbáltam olvasni, de ő gondolatban is csak vigyorgott, de sejtéseim szerint már rég nem a most történteken, hanem valami távoli jövőbeli dolgokon járt az agya.

- De, mi szeretnénk, ha mindennel meg lennének elégedve. –mondta a nő. „Meg akarom tudni, hogy ez hogyan lehetséges, és ehhez ki kell faggatnom őket.” gondolta és így már én is sokkal jobban értettem, hogy miért is akar visszajönni.

A férfi egy furcsálló pillantást vetett a nőre, de nem kérdezősködött, de a gondolatai alapján a csónakra tartogatta a felelősségre vonást. Mindenesetre őt is izgatta legalább annyira Bella és Nessie mint a nőt.

Ezek után szépen kitereltem a takarítókat a házból. Bentről hallottam a többi családtagom értetlenkedő gondolatait, és hogy Alice épp nagy hevesen magyarázza nekik, hogy kicsit a frászt hoztuk a takarító brigádra és, hogy holnap visszajönnek faggatózni. Miért is nem lep meg, hogy Alice is tudja már, hogy mi a szándékuk?

Elrévedve néztem a takarítók távozó csónakja után, egészen a partig kísértem őket és ott is ragadtam. Csak néztem a hullámok által mosott partot. A kagylókkal borított sziklákat, amik itt-ott kettévágták a víz felszínét. Gyönyörű ez a sziget, és nem, csak azért mert talán itt töltöttem életem egyik legszebb pár hetét, hanem már maga a táj is lenyűgöző.

Léptek zaja ütötte meg a fülemet, érdeklődve fordultam a hang irányába. Angela állt mögöttem a parton, karjait keresztbe fonta maga előtt és tekintetét a tájról rám emelte.

- Leülhetek? –kérdezte.

- Persze. – feleltem és arrébb csúsztam a sziklán, amin ültem, hogy kényelmesen elférjen ő is.

- Köszi. – mondta és lehuppant mellém, vámpír sebességet mellőzve.

Egy darabig csak bámultuk a tájat majd végül megszólalt.

- Akkor te most tényleg gondolatolvasó vagy? – kérdezte bizonytalanul.

- Hát… igen. –feleltem.

- Ú… és most akkor minden gondolatomat halottad az iskolában is… és most is?

- Igen- mosolyodtam el. Angela-nak igazán nem lett volna mit titkolnia a gondolataiból, mindig kedves vagy fontos dolgokra gondolt. – De nem kell félned, nálad nem hallgattam ki semmi cikiset. – mosolyogtam szélesen.

- Miért, másnál igen?

- Hát… vannak egyesek, akik kicsit sokat gondolnak olyanokra, amiket nem szeretnének, hogy kiderüljenek.

- És Bella? Neki ugye nem hallod a gondolatait.

- Nem, neki nem. – feleltem. –Sajnos.

- Szerintem ő más véleményen van róla. – nevette Ang.

- Hát ez igaz…

- Edward? Kérdezhetek valami személyeset?

- Hát az attól függ mit…- feleltem.

- Te… te hogyan mondtad el Bellának, hogy vámpír vagy? –kérdezte félve.

- Hát… igazából nem én mondtam el hanem Jacob.- mondtam szemöldök ráncolva.

- Jacob? Ő is tudta?... vagy akkor már farkas volt, amikor ti Bellával összejöttetek?

- Nem, csak náluk voltak ilyen legendák vámpírokról… és Bella kiszedte belőle őket. – vontam vállat.

- Értem. – bólintott Angela. –És tudsz pár ilyen legendát? –lelkesedett fel.

- Nem igazán. –ingattam a fejem. –Illetve egyet igen, de szerintem kérdezd meg Seth-et, ő biztos hatásosabban meséli.

- Hm, azért kösz. Majd rákérdezek. – egy pillanatig elgondolkodott. –Edward? Mikor ti elmentetek és Bella meg ott maradt akkor mi volt? Mármint miért hagytátok itt Forksot?–kérdezett rá, mire rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Nem jó téma, de ami már megtörtént az megtörtént…

- Én… otthagytam Bella-t, hogy nélkülem normális élete legyen, de már belátom, hogy csak rosszabbat csináltam ezzel mintha bármi mást tettem volna. – hajtottam le a fejem.

- És aztán, hogy, hogy visszajöttél, vagyis jöttetek?

- Hát ez elég hosszú történet.

- Nem baj, én ráérek, mivel nem kell aludnom. – mondta mosolyogva és a gondolatai alapján nagyon is élvezte ezt a dolgot.

- Rendben… addig gondolom, tudod, hogy Bella akkoriban nagyon jóban volt Jacobbal. – Angela bólintott. – És egyszer Bella látta, ahogy Jacob haverjai hogyan ugráltak a szikláról a rezervátumban… és hát egyszer ő is leugrott. –Angela-nak tátva maradt a szája. – Alice ezt látta meg és sajnos az üzenete már hozzám Bella halálhírével együtt érkezett meg, így elmentem a Volturihoz, hogy Bella után menjek, és véget vessek az életemnek. De ő utánam jött és megakadályozta. –meséltem szív szorulva.- És ekkor jöttünk vissza.

- Ez… nagyon… szívszorító. –mondta Angela és a fejében közben lepörögtek az események amint Bella leveti magát a szikláról és amint én elmegyek,hogy megölessem magam és Bella megment… – Mégis jó a vége. El sem tudtam képzelni, hogy Bellával ez történt. De örülök, hogy boldogok vagytok.

- Hát igen- mosolyogtam. – És Renesmee-vel teljes a boldogság….

- És, hogyan tudunk mi meghalni? Mármint a vámpírok?

- Hát ez elég nehéz nekünk. A legegyszerűbb, talán ha széttépnek és elégetnek, de ehhez kell valaki, aki megcsinálja. Ezért is mentem én a Volturihoz, mert Carlisle tudom, hogy soha nem tette volna meg. És csak el kell követnünk valamit ami, szembeütközik a vámpírok törvényeivel és a Volturi készségesen megöl bárkit.

- És tulajdonképpen ki a Volturi?- kérdezett rá és közben kezét a lábára fektette.

- Ők az uralkodó család, ha valaki elkövet egy bűnt, akkor ők jönnek és megtorolják.

- De ezt miért csinálják? Ki hatalmazta fel rá őket?- húzta össze a szemöldökét Angela.

- Hát látod ez jó kérdés. Carlisle szerint valakinek fent kell tartani a rendet, mert ha minden vámpír szabadon öldöshetne bárkit, bárhol akkor igencsak káosz lenne. Úgyhogy valamilyen szempontból hálásak lehetünk a Volturinak.

- Hát nekem úgy tűnik, mégsem vagytok valami jóban.

- A Volturi többnyire büntetni jön. Nem hinném, hogy bárki is örülne az érkezésüknek.

Kis hatásszünet követte ezt a mondatot. A Volturi valóban nagy tiszteletnek örvend a vámpírok körében és félelem övezi a nevüket, félő, hogy már túl sok borsot törtünk az orruk alá. Az egész helyzet reménytelennek látszik, hisz ha idejönnek, akkor nem valószínű, hogy még egyszer kimagyarázhatjuk magunkat.

Furcsa, hogy most Angela-val beszélgetek ezekről a dolgokról. Nekem eddig ő csak egy diák volt az éppen aktuális iskolámból, soha nem gondoltam, hogy egyszer a Volturiról fogunk Esme szigetén beszélgetni.

Angela. Angela is fajtám béli lett. Az én Bellám változtatta át. Bellát pedig én…

- Bella apja tud a… vámpírokról? –kérdezte Angela suttogva. Gondolataiban a szülei kavarogtak és a kérdés, hogy vajon találkozhat-e még velük valaha is?

- Nem. Szerintem… túl sok lenne neki, főleg, hogy a lánya is vámpír. –mondtam elgondolkodva.

- Nem is tervezitek, hogy elmondjátok? –kérdezte elszorult torokkal.

- Charlie… ő tud a rezervátumiak farkasságáról… és azt is tudja, hogy a családommal sem épp minden úgymond…normális. így csak annyit kért, hogy ha lehet, akkor ne mondjunk el neki mindent, mert így neki könnyebb. Így Bellával is találkozhat.

- És szerinted az én szüleim is beérnék egy kicsivel? –aggódott.

- Nem tudom, lehet. – feleltem bizonytalanul.

- De az is lehet, hogy nem igaz? – csak lassan bólintottam.

Ezek után még jó pár órát beszéltünk így a parton, nem sokkal később Bella is csatlakozott hozzánk és együtt beszéltünk a Volturiról, Bella vámpírrá válásáról. A Victoria témát azonban gondosan kerültük, mert mégsem most lett volna itt az ideje közölni, hogy Angela hónapokig halálos veszélyben volt egy őrült vámpírnőtől és társaitól akik Forks területén garázdálkodtak, és a Volturi előző eljöveteléről is szép csendesen hallhattunk. Majd talán egyszer máskor elmondjuk, ha majd szükséges lesz.
Bár sejtéseim szerint hamarosan újra találkozunk velük…

14. fejezet - Rejtekhely

Sziasztok!

Emi most nem ér rá így én (Maya) rakom fel a 14. fejezetet. Engem kért meg, hogy nézzem át a fejit és javítsam ki úgy hogy ENGEM kell szidni ha valahol hiba van benne!

Emi azt üzente, hogy: "első három komizó 1 nappal előbb kapja meg a 15. fejit" (én nem számítok bele)

Csak ennyi lett volna.

Jó olvasást kívánok!!!

14. fejezet – Rejtekhely



A repülő motorja egyenletesen zúgott, feszült csend volt az egész utastérben. Bár ez csak egy magán gép és az utasok is mindössze mi voltunk. Cullenék magán gépe, szinte meg sem lepődtem rajta, hogy nekik az is van. Igazából csak azt furcsálltam, hogy ha ez a gép állítólag eddig is megvolt nekik akkor, miért kellett a normál utasszállítókon közlekednünk mikor repülővel is mentünk valahova. Így sokkal kényelmesebb az utazás.
A repülő egy tágas belső  ’szobából’ , a pilóta fülkéből és egy kis mosdó helységből állt. Az üléseken finom puha kárpit, rajta elszórtan párnák, ha esetleg valaki elálmosodna- bár ezen a repülőn feltehetően nem sok mindenki fog elálmosodni – az ülések egymás felé lettek fordítva, így a légtér kiválóan alkalmas lett rá, hogy a hosszú utat csevegéssel üssük el.
De nem sok kedvünk volt beszélgetni.
Amint Nessie-ék  hazaértek mindegyikünknek világos lett hogy nem maradhatunk egy percig sem Alaszkába. 
Segítségre ott nem sokat számíthattunk volna, és ha az az elszökött nomád értesíti a Volturit akkor rögtön tudják, hogy hol vagyunk.  Talán gyávaság elfutni? Szerintem nem, ha ez az egyetlen lehetőség ami nem jár valami végzetes katasztrófával. Márpedig a helyzetünk pontosan ez volt. Nem játszhattunk arra, hogy megint segítenek nekünk, nem ugraszthatjuk mindig a világ összes vámpírját, ha bajba kerülünk, és még koránt sem biztos, hogy jönnek-e egyáltalán.
Az első lehetőség ami eszünkbe jutott mint lehetséges menekülési pont Forks volt. De ezt el is vetettük a sok ismerős miatt és legfőképp Angela miatt. Nem lett volna könnyű neki az emberek közt, és ráadásul olyan emberek közt akiket ismer is.
És így jött Nessie a képbe.
Pár nappal a megérkezésük után egy este ültünk a nappaliban és ötleteket soroltunk, hogy hova tudnánk menni. Renesmee szólt közbe halkan:  „Mehetnénk Esme szigetére is.” – vette föl, és akkor mindenki tudta, hogy az lesz a megfelelő hely.
De hogyan jutott Nessie-nek ez az eszébe? 
El sem lehetett mondani azt a megkönnyebbülést, amit akkor éreztem mikor Nessie végre megkerült. Mintha a Mount Everest tanyázott volna addig a percig a szívemen és mikor megpillantottam a lányomat hirtelen hangos robajjal lezúdult róla. De a törmelék ottmaradt alatta.
Mióta visszatért az erdőből egyetlen kicsi lányom szinte meg sem szólal. Próbáltunk Jacob-ból is kihúzni néhány információt, hogy mégis hol jártak, de olyan mintha a falnak beszélnénk. Jacob állandóan csak annyit mond, hogy eltévedtek majd keres egy kifogást és elrohan a halaszthatatlan dolgára ami mindaddig nem is létezett. De lerí róla, hogy ő valóban csak a fal, az eltűnt párosnak az a fele aki a másiknak falaz.
De Renesmee-ből még ennyit sem lehet kihúzni. Aggódtam érte. Amint szóba hozzuk a témát elnémul, nem mond semmit, de nem olyan mint akit megrázott az eset. Sokkal inkább mintha  valamit tudna. Edward szerint titkol valamit.
De én ezt igazán nem hiszem….
-Bella? – zavart fel Alice kérdése töprengésemből.
-Tessék?
-Figyelsz te rám egyáltalán? – érdeklődött rosszallóan Alice. 
-…elbambultam…folytasd nyugodtan. – nem vettem volna észre, hogy hozzám beszélt? Talán nem is volt eddig csend csak én merültem el ennyire a gondolataimban? 
-Tehát Rosalie kérdezi, hogy ha megérkezünk Esme szigetére akkor te melyik szobát szeretnéd Edwarddal?  -  Alice volt a legizgatottabb a váratlan utazás miatt, aminek céljául végül tényleg a szigetet választottuk.
-ööö… melyikek foglaltak? – tudakoltam. Még oda sem értünk de már a hálószobákat stoppoljuk? És mi lesz ha már megérkeztünk? És ami még fontosabb, mi lenne ha tényleg nyaralni mennék és nem pedig menekülnénk a Volturi elől? Alice a zoknijainkat is kiválogatná?
-Hát Rose-al  arra gondoltunk, hogy Esme és Carlisle kapja meg a nagy hálót. Mi Jasper-el szeretnénk a szabad ég alatt aludni…. – újságolta nagy lelkesen Alice- ….tehát a többi még szabad. 
-A kéket szeretnénk. – válaszolt helyettem Edward.
-Rendben. – villantott ránk Alice egy hiper széles mosolyt majd el szaladt, hogy közölje Rose-al a döntésünket.
Ehhez a művelethez pedig azért kellett Alice közvetítőnek, mert Rose úgy fél órája csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy kipróbálja a repülőgép vezetést, így gyors leckéket vett pilótánktól –akit csupán azért alkalmaztunk, hogy egyikünknek se kelljen a ’volán’ mögött töltenie az utat- majd bepattant a vezető ülésbe és átvette az irányítást, persze tökéletesen csinálta.
Úgyhogy azóta a hoppon maradt pilóta kellemesen csücsül az egyik sarokban és csak fő magában. -Remélem nem baj, hogy a kéket választottam? – kérdezte Edward rám pillantva és közben édesen mosolygott rám. Nemet intettem a fejemmel.
-Egyébként az ágyakat már megjavítottátok? – érdeklődtem kuncogva.
-Azt hiszem igen. – válaszolta Edward és a kedvenc féloldalas mosolyomat villantotta rám.
-Furcsa lesz megint ott lenni. –sóhajtottam.
-Hát, nézd a jó oldalát, már olyan régóta szeretjük egymást, hogy már nosztalgiázni megyünk vissza a nászutunk helyszínére.  – mosolyodott el újra. Egy pillanatra elgondolkodó fejet vágtam.
-Igazad van, így sokkal jobb. –mosolyogtam vissza. 
Egy pillanatra a tekintetünk összeforrt, csak néztem hosszan, lágy arany szemét…
-Hát igen, Bella. – szólt közbe Emmett vigyorogva, és mi gyorsan szétrebbentünk. – Ez az jelenti, hogy már olyan vén vagy, hogy lassan megjelenek az első ősz hajszálaid.- nevetett rám Emmett, én csak a szememet forgattam.
-Emmett, te csak ne beszélj, annyi esküvőtök volt Rosalie-val, hogy ha megszakítás nélkül tartottátok volna mindet akkor már végig lagziztuk volna Bella életét. – vigyorgott rá Jasper és megveregette Emmett vállát. – Egyébként nemsokára leszállunk. – tájékoztatott minket. Közben Emmett mint egy sértett kisgyerek dúlt-fúlt magában.
-Ezt még visszakapjátok. – motyogta maga elé Emmett, majd elvonult egy messzebbi fotelhoz. Mi csak magunkban mosolyogtunk rajta. De hiába, Emmett már csak Emmett.
Miután Jasper is elment áthuppantam Edward ölébe, aki erre egy lágy csókot nyomott a nyakamra.
-Nem kéne becsatolnod a biztonsági övedet? Leszálláshoz készülünk. – rosszallóan néztem rá. 
-Kedvesem, talán tényleg ennyire feledékeny lettél a hosszú évek során? Én már pontosan olyan sérthetetlen vagyok mint te. –böktem játékosan az orra hegyére. – És egyébként is, Rosalie jó pilóta, nem fogunk lezuhanni. – soroltam további ellenérveket, mivel az égvilágon semmi kedvem nem volt távolabb ülni tőle.
-És ha egy légörvénybe kerülünk? –firtatta.
-Ez esetben majd te majd ügyesen elkapsz, mivel az öledben fogok ülni, és így könnyen elérhetsz, ha baj lenne. –mosolyogtam rá szélesen, erre már úgy sem tud semmit mondani, de még mindig láttam a helytelenítést a szemében. – Te mégis csak jobb vagy mint egy biztonsági öv. – hízelegtem neki, és láthatóan sikerült is hatnom a férfi büszkeségére.
-Hm, szóval jobb vagyok?
-Sokkal! –mondtam és egy picit közelebb hajoltam hozzá és kitartóan álltam a pillantását.
-Ugye tudod, hogy neked nem lehet nemet mondani?- bólintottam mire ő újra megjutalmazott a kedvenc mosolyommal.
A gép lassan ereszkedni kezdett, érezni lehetett, ahogy fokozatosan csökken a légnyomás. A kis fedélzeti ablakokból már látni lehetett, ahogy szépen lassan a sűrű felhőtömeg felszakadozik és fehér foszlányai közt elő-elő tűnnek a szárazföld maroknyi kis darabjai. A barna és zöld színekben játszó táj végre megtörte a felhők monoton fehérjét, mint mikor a festő egy színcsíkot fest a vászonra, hogy megtörje a felület homogén színét.  Ahogy a gép haladt lefelé egyre nagyobb foltokban tárult elénk a táj szemkápráztató látványa, kis földdarabok ahogy hősként állták a sarat az őket verdeső hullámok ellen. Gyönyörű mély kék tenger terült el egészen a horizontig ahol mintha csak vége lett volna a világnak, és a föld peremén óriási zuhatagként zúdult volna le ez a tömérdek óceán a semmibe. A másik irányba tekintve pedig szemünk elé tárul a Dél-Amerikai kontinens óriási földnyelve, ahogy óriásként szorította ki a tengert ami körül vette.
Mindig is a leszállást szerettem a legjobban a repülő utakban. Egyrészt a csodálatos látvány miatt, hogy ilyen magasról szemlélhetjük a dolgokat és a felhők nem takarják előlünk a kilátást, másrészt pedig azért mert ez mindig azt jelentette, hogy megérkeztünk. És a második ok csak még fokozódott, ha épp a nyaralásra, vagy vendégségbe érkeztünk és nem haza. De mondjuk most már igazán szeretek otthon lenni csak az a lényeg, hogy Edward is ott legyen velem. És most itt van úgyhogy…
A gép lassan megközelített egy szigetet amiben mosolyogva ismertem fel Esme szigetét. A sok búvárkodásra gondoltam a csodálatos színes halak közt, és a sétákra a szigeten… szívemet kimondhatatlan öröm töltötte el ezekre a gondolatokra.
Szemem sarkából láttam, hogy Esme és Carlisle is mosolyog, nyilván nekik is nagyon sokat jelent ez a hely, hisz nem véletlen lett Esme szigete…
Már csak az volt a bökkenő, hogy sajnos most menekülünk és nem nászútra jöttünk… és ez jelentősen rontotta a kedvem, de talán az örömöm kárpótol, egy időre.
Egy nagyobb tisztáson landoltunk, ahol a burjánzó növényzet még nem tette teljesen magáévá a területet. A hajtóművek hangos zúgása hamarosan alább hagyott. És a pilótánk aki most gyorsan az ajtóhoz furakodott, hogy nehogy még ezt a feladatot is elvegyük előle, és kinyitotta a lépcsővé alakítható ajtaját a gépnek, majd miután mindenki kivánszorgott a gépből – a látszatot fent kellett tartani, hisz az embereknek ilyen hosszú üléssel töltött út után az izmai igen csak elgémberednek, és a kedves pilótánk nincs igazán képben vámpír ügyben-  a pilóta elővarázsolta a csomagjainkat a gépből egy olyan ajtón amit én soha meg nem találtam volna. De hiába, nem sok fogalmam van a repülőgépekről, annak ellenére, hogy utaztam már párszor rajtuk.
Miután a pilótánk elhagyta a szigetet mi elbaktattunk a házig és a szívemet valóban elöntötte az a bizonyos nosztalgia amire vártam. Gyönyörű volt ez a sziget, és minden részletét imádtam, hisz mindegyikhez egy szép emlék kötött. Órákig tudtam volna nézni a tenger hullámzását a parton, és csak belerévedni a tájba.
Pár óra alatt teljesen magunkévá tettük a szigetet, akik még nem jártak itt egyik ámulatból a másikba estek, a korallokon, a gyönyörű kókuszpálmákon, a delfineken ahogy játszanak a víz alatt, és a gyönyörű égszínkék óceánon ami mindenütt ott volt amerre csak néztünk. Ez a hely valóban az egyik legvarázslatosabb hely amit valaha láttam, nem is beszélve a kis eldugott tisztásokról a sziget belsejében. Egyszóval, ez maga a földi paradicsom.
Egész nap nagy volt a sürgés forgás, mindenki pakolt, és aggódott, hogy mi lesz ha a Volturi hall az Alaszkában történtekről, és mikor elmegy oda, hogy kivizsgálja az ügyet mi nem leszünk ott…vajon mit fog tenni akkor? Ez a kérdés baltaként lebegett a fejünk felett, és végi ott motoszkált a gondolatainkban, hogy mi lesz ha itt támadnak? Mi lesz ha ránk találnak?
Bár a sziget ebből a szempontból is igen praktikus volt, mivel nehezen megközelíthető, és zegzugossága miatt jól védhető is, főleg, hogy miénk a hazai terep. De mi tagadás, én nem sokat konyítok a harcokhoz…bár nem is olyan rég még azt sem hittem volna, hogy vámpírharcokon fogok agyalni órákon keresztül. A másik hasznos dolog, hogy itt Angela-nak még nem kellett próbálgatnia a tűréshatárait. Csak az a kis bökkenő akadt, hogy a sziget egyetlen nagyobb testű állata a delfin, és Ang nem hajlandó delfinre vadászni, így kénytelenek leszünk néha kivinni a szárazföldre, hogy vadászhasson. Szerencsére mi többiek már egész jól megvagyunk a vér nélkül pár hétig- és a „mi többiekbe” már én is beletartozom.
Már a nap korongja is lemenőben volt mikor Edwarddal végre kicsit kettesben tudtunk lenni. Épp Alice-szel válogattunk ágyneműket mikor Edward bejött és kihúzott a verandára.
-Már nagyon hiányoztál. – adott választ hirtelen eltávolításomra Alice társaságából, aminek egyébként nagyon örültem, mivel ez már a huszadik ágynemű próbánk volt a nap folyamán. Kicsit kezd elegem lenni a paplanokból.
-Nekem is… – próbáltam mondani de ujját a számra tette és a szemembe nézett. Szemében aggodalmat láttam csillanni, és hirtelen engem is elöntött a nyugtalanság.  
-Valami baj van? – suttogtam aggódva.
-Nyugalom kedvesem, nincs semmi baj.
-Akkor? – aggodalmaskodtam tovább. Ő csak nézett rám, mintha nem tudta volna hol is kezdje.
-Tudod, egész nap azon voltam, hogy elcsípjem Nessie egy gondolatát az… erdei eltűnéssel kapcsolatban.
-És sikerült? –sürgettem, hisz ez a kérdés foglalkoztatott engem is mióta megkerült Renesmee. Kurtán bólintott.
-Csak egy rövid gondolat foszlány volt, nagyon ügyesen védte a gondolatait.-mosolyodott el Edward. – Ha a közelébe mentem akkor mindig a szorzótáblát mondta fel fejben.  De aztán úgy egy órája Rosalie szóba hozta a vérfarkasokat…és akkor Renesmee egy sárga szempárra gondolt majd az erdőre. –mondta Edward majd elhallgatott.
-És…szerinted ez azt jelenti, hogy…hogy egy vérfarkas elrabolta? –az aggodalom a tetőfokára hágott bennem. Ha a szívem még vert volna, most biztos kiugrott volna a mellkasomból.
-Nem tudom pontosan, már rengeteget gondolkodtam az ügyön, de szerintem nem ez a helyzet. Szerintem Nessie önszántából ment hozzájuk, különben nem rejtegetné így a gondolatait.
-Ez igaz, de honnan tudta, hogy hol keresse őket.
-Hát arra gondoltam, hogy talán nem ő kereste meg őket, csak összeakadtak az erdőben és szóváltásba keveredtek.
-De ez nem tarthatott ilyen sokáig. –érveltem. Rettenetesen nyugtalanított a gondolat, hogy Nessie talán egy csapat vérfarkassal töltötte azt a két napot.

Sajnos beszélgetésünket nem tudtuk folytatni mert egy motorcsónak monoton zúgása ütötte meg a fülünket.